Az alsó ajkamba harapva, a lehető legfinomabb mozdulatokkal, amelyekre csak képes voltam, oszlattam el a krémet az égett, kipirosodott bőrfelületen. Nem volt vészes
- annyira, mint lehetett volna -, nem hólyagosodott ki, pár nap és teljesen rendbe jön. Tudtam ezt, Pascal is mondta, mégis dühös voltam. Nem azért, mert egy sárkány megégette ez, ha nem is szerettem, pontosan olyan velejárója volt a munkájának, mint a csonttörések az enyémnek. Mégcsak nem is azért éreztem így, mert ostoba, felelőtlen mód nem ment el a rezervátum orvosához és nézette meg, hanem mert… nem így képzeltem el az esténket.
Én… nem ezt terveztem.Noha alapvetően tudtam alkalmazkodni és improvizálni, ha a szükség úgy hozta, ma jobban örültem volna, ha követhetem a leírtakat. Úgy talán kevésbé érezném fájdalmasnak, ha eljön a pillanat. Legalábbis, szerettem volna ezt hinni, hiába tudtam legbelül, hogy ez mindenképpen fájni fog.
Rettenetesen, de nem baj.
Ez kellett. Szükséges volt.- Legközelebb tényleg meglátogathatnád a medimágusokat - nyúltam dünnyögve egy tekercs, a kanapéra dobott gézért, hogy lefedhessem a kipirosodott, gyógynővényekkel kezelt felületeket. Persze, lehetett azt mondani, hogy értettem a sérülésekhez, tudtam mit csinálok, mert így volt. Nem tagadom. A sportkarrier és egy sárkányimádó ikerbáty sok mindenre megtanított, de ez korlátozott tudás volt. Korlátozott és hiányos, hiszen autodidakta mód, tapasztalások alapján tettem rá szert, nem hosszas képzés során. Sokkal jobban örültem volna, ha látja egy valódi orvos és nem csak rám bízza magát.
- Igazából… azért vártalak ébren, mert beszélni akarok veled. - Éppen csak kimondtam a szavakat, még a lényegre sem tértem, mindösszesen elkezdtem azt hiszen, mert végre döntöttem, mégha nem is voltam teljesen biztos magamban, de a szívem máris belesajdult. Ez pedig nem volt helyes. Nem szabadott így éreznem.
- Tudod… mostanában gyakran érzem magányosnak magam. Együtt lakunk elvileg, de… közben mégse - a kezére figyeltem, a gézre és minden másra, nem akartam a szemébe nézni és látni a reakcióit, mert tudtam, hogy így, ebben a szituációban, amibe keveredtünk képtelen lennék rá
-, te későn jársz haza, én pedig korán megyek, még a meccsekre se érsz rá eljönni, hiába hívlak mindig - nem akartam, hogy vádnak, rosszabb esetben szemrehányásnak hangozzanak a szavaim, mert nem annak szántam őket. Távol állt tőlem a szándék, hogy hibáztatni kívánjam őt, mert ez nem lett volna fair, hiszen csak egy hibás volt itt.
Én.Ha nem éreznék úgy, ahogy, akkor nem okozott volna ilyen problémát semmit. Lehet - sőt biztosan - jobban viseltem volna a hiányát és azt is, amikor éppen együtt voltunk itthon. Bár nem kerültem, de… hiába próbáltam úgy viselkedni, mint
azelőtt az este előtt, valahogy nem ment. A történtek óta másképpen hatottak rám az érintései, az ölelései és a gesztusai is.
Vagy… pont ugyanúgy, mint előtte, csak nevet kapott? Nem tudtam volna megmondani, csak azt tudtam, hogy óvatosan viselkedtem vele és reagáltam a közeledésére, a korábban oly’ természetes gesztusokra, talán túlságosan is.
Ezért hoztam meg azt a döntést, amit bár szépen és kíméletesen akartam megosztani vele, mégis képtelennek bizonyultam rá. Beletörtek a szavaim, így nem maradt más, mint a gyors, sebtapasz letépős módszer, avagy kíméletlenül elmondani az őszintét: -
Egy csapattársam lakásában éppen kiadó az egyik szoba és… szerintem hozzáköltözöm. Könnyebb lesz így mind a kettőnknek… 
