Védelmet remélve emeltem magasba a vászon kabátom, miközben a lehető legszaporábban szedtem a lábaimat. Be szerettem volna bújni a környező, magasra nőtt fák egyike alá, abban reménykedve, hogy hathatósabban tartják távol a kövérre dagadt, mindent egyszeriben vizessé változtató esőcseppeket, mint egy egyszerű pamut darab. Noha papíron boszorkány voltam - méghozzá a tehetségesebb fajtából -, de mindhiába, tizenöt évesen ez egy fabatkát sem ért. A Varázsvédelmi, vagy ki tudja már pontosan milyen, törvények értelmében, csak a Roxfort elvégzése után használhattam a mágiám szabadon, az iskola falain kívül. Házasodni persze szabadon házasodhattam, arra nem létezett külön szabályozás. Sóhajtva dőltem neki a rögtönzött menedékem rücskös törzsének, majd annak mentén ereszkedtem le a nyirkos, földes, füves talajra mit sem törődve a virágos ruhám szoknyájára gyakorolt hatásával. Azért próbáltam némileg csinosan öltözni mert… nem tudom, ez volt a szokás? A férjem tetszését nem akartam elnyerni, az egészen biztos. Szerintem a kis szállásunk körül sündörgő cirmossal is többet beszélgettem már, mint vele. Bár legyünk őszinték, azt a mennyiséget túlszárnyalni nem jelentett komoly kihívást. A föld hideg volt - kiváltképpen egy ilyen vékony, nyárra tervezett anyagon keresztül -, a kabátom pedig, amely némi meleget nyújthatott volna, csurom vizesen pihent mellettem. Nem bántam, legalábbis nem annyira, amennyire illett volna. Hiába utáltam az esőt, most mégis örültem a jöttének és annak, hogy ennyivel is később érhetek vissza a házba, amely a nászutunk színhelyéül szolgált. A kis kunyhóban mondjuk nem volt kivetnivaló. Régies mégis egyfajta barátságos hangulatot árasztott, már az első pillanatokban olyan érzést keltett, mintha csak hazaérkeztem volna. Még ha most nem is tudtam biztosan hol is van az otthonom. A probléma sokkal inkább azzal volt, hogy a nászutat - már csak jellegéből adódóan sem - nem egyedül, hanem újdonsült másodmagammal élveztem. Így most már a mindennapjaimban is, csak úgy, mint az iskolában, meg kellett becsülnöm azokat a perceket, amikor nem volt körülöttem senki más. - Ez… csak eső okozta délibáb, igaz? - dünnyögtem döbbenten, leginkább a fának és a körülöttem ázó fűszálaknak, hiszen egyedül voltam. Vagyis… kellett volna lennem, de úgy festett: az élet most - mint oly' sokszor már, hogy nem is számoltam - elfelejtett kegyet gyakorolni irányomba. A távolban, az esőfüggöny takarásában, egy sötétlő sziluettet véltem felfedezni. Így, ilyen távolságból, ilyen mértékű égszakadás közepette képtelenség lett volna megmondani, hogy ki az, de az alakja kísértetiesen hasonlított Balthazar Crouch-ra. - Képzelődsz Maisy, kezdesz paranoiás lenni, ennyi az egész, semmi több - ütögettem meg az arcom, hátha ennek hatására semmivé foszlik a különös kép, én pedig élvezhetem tovább a magány adta némaságot.
